Könnyebb az elválás, ha előtte szabad sírni

11 hónapos volt a kislányom, amikor néhány órára készültem elmenni, a nagymamájával maradt otthon. Rövid délelőtti alvás után vidáman ébredt, szopizott, és játszani kezdett a nagymamájával, míg én elkezdtem induláshoz készülődni. Amikor bementem a fürdőszobába néhány percre, hallottam, ahogy az ajtó elé totyog és sírni kezd, hiába próbálja a nagymama mindenfélével vigasztalni. Mikor kijöttem, nyűgösen rám akaszkodott, kereste a cicit. Tudtam, hogy nem éhes, nem szomjas, nem fáradt, így biztos lehettem benne, hogy egyszerűen annyi a baj: érzi, hogy el fogok menni.

 Mivel sok időm volt még indulásig és biztos lehettem benne, hogy nem a szükségleteit jelzi, valahogy nagyon nyugodt szívvel tudtam végre meghallgatni őt. Leültem mellé a földre, próbáltam a szemébe nézni, és halkan mondtam neki: el fogok menni, kicsim, de még itt vagyok veled. Erre ő egyre jobban kezdett sírni, hátradobálta magát a földön, újból és újból felmászott az ölembe, és amikor nem került rögtön cici a szájába, vágta hátra magát újból. Én szépen, gyengéden tartottam őt, figyeltem rá, hogy ne üsse be a fejét, de hagytam, hogy úgy mozogjon, ahogy szeretne. Közben kerestem vele a szemkontaktust és néha gyengéden csak annyit mondtam: itt vagyok. 

Bár más alkalmakkor frusztráló volt nekem az anyósom jelenléte ilyen esetekben, most valahogy még több erőt adott, hogy biztos voltam magamban, tudtam, mit csinálok, és ezt neki is meg akartam mutatni. Az ő idegességére még több nyugalommal tudtam válaszolni, és reméltem, hogy így, megmutatva az ideális helyzetet, "modellálva" a sírás meghallgatásának eszközét, talán ő is jobban megérti majd, amiről beszélek neki. 

Körülbelül húsz perc után a kislányom egyre kevésbé sírt, lassan megnyugodott az ölemben. Ekkor felvettem, itattam vele egy kis vizet, és nyugodtan, jókedvűen ugrott át tőlem a nagymamája karjába. Én pedig magabiztosan indulhattam el, mert tudtam, hogy most jól ellesz nélkülem néhány óráig.