Elutaztam egy hétre külföldre a húgomhoz, hogy segítsek nekik költözni,
mivel pici babájuk van, a férje pedig régóta húzódó térdprobléma miatt
mankóval jár. Elég vegyes érzelmekkel néztem az utazás elé, egyrészt örültem, hogy tudok egy kicsit babázni, kicsit mást csinálni, kiszakadni az itthoni dolgokból, na meg pesze a húgommal találkozni. Másrészt
egyre jobban aggódtam, hogy kislányom (3,5) hogy fogja viselni a távollétemet.
Úgyhogy sokat beszéltem meghallgatásban ezekről a témákról. Jó volt,
hogy Villőre irányíthattam a figyelmemet, a vele kapcsolatos dolgok
addig egy kicsit háttérbe szorultak és végre elkezdtem dolgozni olyan
témákon, amiken már addig is kellett volna. Elmeséltem a
hallgatópáromnak a születését, kapcsolatunk kezdeteit és szép lassan
összeállt a kép, hogy mitől is érzem úgy, hogy nem vagyunk mindig olyan
közel egymáshoz, ahogy szeretném.
Ő is valahogy érezte, hogy ezen
dolgozom, egy gyerekidő alkalmával pl. az idő lejárta előtt 2 perccel
egyszerűen ott hagyott, ezzel is jó témát adva a következő
meghallgatásra. Igyekeztem több figyelemmel és gyerekidővel tölteni őt, hogy könnyebben viselje majd az elválást.
Az indulásom reggelén nagyon szorított, alig akart
elengedni. Nehéz szívvel indultam el, sokat gondoltam rájuk, hogy hogy
tetszett volna nekik pl. a repülőzés. Hazafelé számítottam rá, hogy Villő nem fog kitörő örömmel
fogadni, hogy majd duzzog, kiborul valamin. Ez nagyjából így is lett.
Kijött elém a repülőtérre (Lőrinc nem), de először csak duzzogott. Aztán
ahogy kérdezgettem, és elmondtam, hogy hoztam neki, amit kért (fánk),
kezdett felengedni, mesélt, és elmondta, hogy Lőrinccel elrejtettek egy
kis meglepetést nekem. (Én is rejtettem el nekik csokit indulás előtt,
amit másnap találtak meg.) De itt még azért nem ért véget a történet.
Hazaérve egyből kérlelni kezdett, hogy adjam oda, amit hoztam neki.
Mivel a többiek minket vártak a vacsorával, először nem akartam
megengedni, hogy megegye a fánkot. De aztán mégis engedtem, ő fánkot
kapott vacsorára. Aztán kérte közben a játékot, amit hoztam, először azt
sem akartam odaadni, hogy majd vacsora után, de végül ennek is
engedtem. Őszintén szólva próbáltam megúszni a balhét, elég fáradt
voltam, de hiába, a kislányom okosabb volt, egyszer csak éktelen sírásba
kezdett. Senki nem értette mi történt, kérdeztem, hogy esetleg
megharapta-e az ujját, mire bólogatott, de igazából nem hiszem, hogy
tényleg ez történt, legalábbis nem lehetett annyira fájdalmas. Sírt egy
nagyot, én csak ültem mellette és átöleltem. Majd befejezte az evést, és
vidáman jött játszani az új játékkal.
Féltem, hogy pár nappal később
nehezen fog újra elengedni egy fél napra, de nem így történt, semmi
gondja nem volt vele. Lőrinc fiammal kapcsolatban kevésbé aggódtam,
tudtam, hogy nagyon jól meglesznek az apjával, és a nagymamájával, neki
inkább apahiánya szokott lenni. Mikor hazaértem, csak kicsit volt
nyűgösebb az átlagosnál, majd pár nappal később nagyon bújós és
ölelgetős lett, mire az apukája megjegyezte, hogy biztos most jön ki
rajta az anyahiány. Ezt ő megerősítette: igen, most jön ki rajtam a
hiányzás, amikor nem voltál itt. Nála az lesz majd nehéz, amikor velük
együtt utazom el egy hétre és addig az apukáját kell nélkülöznie. De
most már tudom, hogy fogunk tudni segíteni neki ebben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése